A Szolnok Városi Kollégium csaknem két tucat egykori „aranyos” kollégistája elfogadva meghívásunkat, újdonsült egyetemistaként jött vissza hozzánk, hogy bátorítsák, és első kézből informálják volt társaikat a továbbtanulás, pályaválasztás soron következő, nem könnyű döntéseket igénylő dolgaiban.

Már a házigazdák üdvözlő, zenés-táncos műsorának befejezéseként előadott buzdító ének is sejtetni vélte, ezen a délelőttön a nagybetűs élet megtapasztalt valóság-elemeire – nem rejtve véka alá semmit – kíváncsiak a kisebbek, nagyobb társaik élménybeszámolóit meghallgatva. Így szólt a dal: „Milyen jó hogy itt vagyunk, mint a régi jó barátok, egyet mondunk s gondolunk. Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, egy vérből vagyunk!”

A biztató ének után aztán nem is csalódtak a „kicsik”. A bölcs, megszívlelendő tanácsokat, a mélyen elgondolkoztató tapasztalatokat a kinti egyetemi, felnőtt világ „szabályos-szabálytalan”, sokszor bizony útvesztőkkel terhes működéséről, a legfrissebb információkat őszintén, első kézből kapták. A hitelességgel nem volt baj, hiszen a most pulpituson ülők azokhoz szólhattak, akikkel 2-3 éve még egy kollégiumi szobában élték középiskolásként a mindennapjaikat.

A rendhagyó fórumon örök kérdésként vetődött fel: koli, vagy albérlet? A vélemények ezúttal is megoszlottak az egyetemisták részéről. Az esetenkénti koedukált WC, a nagyfokú alkalmazkodás, a magánszféra háttérbe szorulása, a túl gyakori éjszakai bulik – van ahol mindennapos –, az itt-ott előforduló higiéniai hiányosságok az egyetemi koli ellen szóló érvek voltak. Viszont meggyőző érvként az is elhangzott: a változatos közösségi élet, az együtt tanulás, egymás segítésének hangulatos élménye semmi mással nem pótolható kollégiumi sajátosság. Van, aki ezért az albérletéből is rendszeresen bejár a kollégiumba. „Ez a koli egy álom!” – hangzott el egy hozzászólásban, utalva a Szolnokon eltöltött évekre. „Meg kell tanulni az önálló időbeosztást, hozzá kell szokni, senki nem noszogat a határidőkre, a kötelességeidre. Ha nem nézed a Neptunt (elektronikus egyetemi tanulmányi rendszer), ha valamit elfelejtesz, annak komoly következménye lehet.”

A „Mit adott az AJTP neked?” kérdésre többek között így válaszoltak: „Túl általános a képzés, de behozható ez a hiányosság.”; „A nyelvvizsgára való felkészítési segítség nagyon baba-dolog!”; ”Úgy lehet diplomám, ha a nyelvvizsga mellett jogosítványom is lesz. Már mindkettővel rendelkezem!”; „Az alkalmazkodás, a bajtársiasság a legfontosabb, amit a koliban megtanultam.”; „Rengeteg lehetőségetek van a programban, tanuljatok meg élni vele, az egyetemen már meg kell mindenért küzdeni!”.

Az is kiderült a hozzászólásokból, talán leginkább elégedettek az egyetemisták közül az informatikát, a mérnöki szakokat, a határrendész, a pénzügyi nyomozó szakokat választók. Az utóbbi szakon tanulót – elmondása szerint – 400 ezer forintos bruttó kezdő bér várja. Volt, aki kihangsúlyozta: nem tart tőle, hogy elhelyezkedési gondja lesz. Ugyanakkor örömmel hallottuk, nem csak az anyagi szempontok a fontosak. Egy védőnőnek készülő volt kedves kollégistánk mondta: „Csodálatos meghallgatni egy kismama pocakjában az első szívhangokat.” Egy óvodapedagógusnak készülő pedig saját élményként az őt körbevevő kisgyermekekből szinte érzékelhetően áradó szeretetről beszélt.

A zárókörben, az elbúcsúzásnál, volt aki csak ennyit mondott: „Nagyon jól vagyok!” S ez a lényeg, ez a három szó. Ez az Arany programnak köszönhető életérzés, ami átsegít a mindennapi problémákon. Engedtessék meg egy személyes vélemény: e sorok tudósítója is így érez. Köszönjük, hogy eljöttetek, és köszönjük a sok hasznos tanácsot!

Kép és szöveg: Cs. J.