A Hortobágy másként

 A Szolnok Városi Kollégium 12. A osztályos csoportja legutóbb útnak indult, hogy felderítse a Közép-Tisza vidékét, a Hortobágyi Nemzeti Parkot. "Mi ez a szag? Ló. Fúj, de büdös!" - így kezdődött látogatásunk a hortobágyi pusztán. Osztályunkban mindössze egy városlakó van, így hasonló párbeszédekhez, ha lassan is, de már hozzászoktunk.

Elsőként egy sokat tudó, kedves hölgy vezetett végig bennünket Hortobágy falu Látogatóközpontjában, ahol letesztelhettük a népi romantikával kapcsolatos ismereteinket, vagyis azt, hogy milyen módon éltek a parasztemberek. Sok új információval lettünk gazdagabbak. Megtudtuk például, hogy miért taposták meg a kalapokat vásárlás előtt, és azt is, hogy a csikós áll a pusztai élet ranglétrájának a tetején. Később meglátogattunk egy vadasparkot. Már a „pusztai vadaspark” elképzelés is teljesen képtelennek hatott, de ügyesen megdöntötték az elméletünket, miszerint a puszta az csak fű. Nem mindennapi élmény volt látni a civilizáció előtt a Hortobágyot benépesítő vadállatokat, például farkast, pelikánt, sakált, illetve keselyűt. A szálláshelyünk a Fecskeház Erdei Iskolában volt, ahol először eléggé zokon vettük a felszólítást: "A cipőket a küszöbnél kell hagyni, és a váltócipő használata szigorúan kötelező!", de aztán hamar kárpótoltak bennünket. A naplementéig tartó papucs-foci, a pingpong, a kiadós vacsora, valamint az éjszakai csillagvizsgálás után hálásan dőltünk be az ágyba.

Másnap lovagolni tanultunk a Mátai Ménesnél, majd meglátogattuk a Madárparkot. Ez utóbbi sokunkban mély nyomot hagyott: néhány osztálytársam már a helyszínen jelentkezett nyári önkéntes munkára. Utunk végén pedig találkoztunk Negróval is, a beszélő hollóval. Vasárnap így a sok természetközeli élmény után boldogan zötykölődtünk vissza a kollégiumba.

 Lipcsei Anna