Ugye minden ember szokott kitűzni célokat? Kisebbeket, nagyobbakat, sőt néha valószerűtleneket... Ezek néha sikerülnek, de az igazat megvallva, sajnos többnyire nem. Nekem hasonló, valószerűtlen gyerekkori célom volt a maraton, soha nem is hittem, hogy sikerülhet.

Talán csak akkor, amikor már láttam a célt, és a célba érőket váró tömeget. Talán csak nem fogtam fel, de az igazság az, hogy lehetetlennek tűnt. Még ha a kisebb álmokat komolyan vesszük, akkor sem könnyű azokat végrehajtani.

Amikor megkérdezik, hogy nehéz volt-e, szégyenlősségből többnyire azt szoktam válaszolni, hogy valójában nem volt olyan nagy dolog, nem volt olyan nehéz. Az igazság az, hogy borzasztó nehéz volt. Kegyetlen és idegőrlő, többször is azt hittem, megállok, abbahagyom, de nem tettem. A vége felé már közel voltam a feladáshoz, de láttam egy ismerős arcot. Valójában nem ismertem, de valahogyan többször is egymás mellett futottunk. Az egyik helyen megállt, szerintem már feladta volna, de észrevette, hogy megvártam. Nem tudom hogyan, de elindult. Még némán futottunk egymás mellett néhány kilométert, majd elkezdtünk beszélgetni. Ez elvette a figyelmünket a fáradtságról, és utol akartuk érni a másikat, vagy legalábbis nem lemaradni tőle.

Általában sokszor szkeptikus vagyok az emberekkel kapcsolatban, de amit megtanultam: ha valamibe energiát fektetünk, biztosan találunk valakit, aki megérti ennek a súlyát, mert nem csak kitartáson múlik az egész, hanem néha egy kis támogatás nagyot lendíthet rajtunk.

Rácz Sándor, AJTP 11. évf.